A KÁNY-SZÓCSALÁD
Gondoltad volna?
kány - konty - konyul - kanyarodik - hanyatlik - kunkor - göndör - hömpöly - göngyöl - gondol
gubó, gumó, gömb, gömbölyű, hömpölyög, gömböc, gombóc, gombolyag, gomolyog, göngyöl, gunynyaszt, gyöngy
A fenti (limitált) szóbokor szavai minden valószínűség szerint a szabir-hun-avar, tehát magyar-előd nyelvből származnak. Mivel pedig a szóbokor nagyságából következően nem jövevények, bizonyítékul szolgálnak nyelvünk valódi eredetére is. Buji Ferenc alábbi írása is megerősíti ezt a feltevést.
A KÁNY-SZÓCSALÁD
Kivonat:
"Nyelvtudományunk "közel ezer" szláv eredetű magyar szót regisztrál. Hogy e nagy szám mennyire indokolt, azzal most nem kívánunk foglalkozni, mindössze annyit jegyzünk meg, hogy amennyiben e szavak az indoeurópai nyelvek közül csak a szlávban találhatók meg (s nagy részükkel éppen ez a helyzet), indokolt volna élni a gyanúperrel, hogy azok a magyar nyelvben nem szláv eredetűek, hanem mind a magyar nyelvbe, mind pedig a szláv nyelvekbe valamely kihalt nyelvből kerültek, mint amilyen például az avar vagy a hun. Ráadásul szláv eredetű szavaink tekintélyes része (pld. kádár, ablak, lanka stb.) csak a magyar nyelvterülettel határos szláv nyelvekben mutatható ki, ami igen komoly kétségeket ébreszt a szókölcsönzés hagyományosan feltételezett szláv → magyar irányával kapcsolatban. Feltéve, de meg nem engedve, hogy "közel ezer" jövevényszavunk származik abból a szláv nyelvből, amelynek használóival a magyarságnak mindig inkább perifériális kapcsolatai voltak, nagyon is indokolt feltételeznünk, hogy legalább ennyi avar jövevényszó található a magyar nyelvben (már amennyiben e szavak jövevényszavaknak számítanának), hiszen a honfoglaló magyarság egy avar többségű területre érkezett, abba integrálódott bele (és ugyanez mondható el a hunok vonatkozásában is, hiszen a magyarság ősei valamikor Hunnia keretei között éltek). Az avar nyelv ismeretlensége folytán azonban nincsen módunk összevetni a magyar nyelvet az avarral. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára két szavunkkal (réz, káva) kapcsolatban veti fel az avar eredet lehetőségét, eközben azonban nem árul el túl nagy jóindulatot az avar-magyar nyelvi kapcsolatok irányában. Már-már mulatságos, hogy miközben a magyar réz szót bizonytalan eredetűként regisztrálja, az avar "réz" jelentésű rez szót magyar réz szóval való összefüggéséről a következőképpen nyilatkozik: "Lehetséges, hogy csupán véletlen egyezéssel van dolgunk."
.....
Az általunk vizsgálandó kány-család egyetlen szemantikai főcsoportba és három alcsoportra osztható. A három alcsoport az alábbi három jelentéscsoportot foglalja magában:
1. "far(o)k", illetve "vég"
2. "ív"
3. "vékony"
1. A magyar nyelv a "farok" jelentést két szóval fejezi ki: az egyik maga a far(o)k szó, míg a másik kány (kan, kany, kány, gány, kon, kony, kun) szavunk, amely azonban önmagában már nem használatos, csupán összetételekben. Ez arra vall, hogy kány szavunkat, mielőtt még felcseréltük volna a farok szóval, önállóan is használtuk, mert az önálló használat mindenképpen szükséges az összetételekben való használathoz. Ilyen módon a "farok" jelentésű kány szó valamikor köznapi eleme lehetett nyelvünknek. Később a farok szó kiszorította nyelvünkből, ám az összetételekben mind a mai napig megmaradt. Nem lehet kérdés tehát, hogy melyik szó tartozik nyelvünk ősibb rétegébe.
Mitológiai lényeink közül a sárkány az, amelynek egyik legfőbb jellegzetessége éppen a farka. Mitológiánk különösen is kiemeli a sárkány farkának jelentőségét, amennyiben az égi sárkány, mint repülő szörnyeteg, farkával képes évszázados fákat tövestől kiforgatni, vihart kavarni. Sőt a "sárkányfark" a vihar forgótölcsérének megnevezéseként a Hajdúságban mitológiai terminus technicusként önállósult, ami ismét csak arra mutat, hogy népünk a sárkány egyik legfőbb jellegzetességének éppen farkát tartotta. Nem tudhatjuk, hogy a sárkány szó "farok"
jelentéselemének továbbélése, vagy a sárkány farkának kiemelt jelentősége felelős-e azért, hogy a XVIII. század elejéről datálhatóan a pisztolyok manapság kakasnak nevezett hátrafelé kiálló, jellegzetesen farokszerű elsütőszerkezetét sárkánynak nevezték. Akárhogyan is legyen, ez csak még jobban alátámasztja azt az elgondolásunkat, hogy a sárkány szó fonetikailag és/vagy szemantikailag szoros kapcsolatban áll a farokkal.
Mielőtt még következő mitológiai szavunkkal foglalkoznánk, említsük meg, mint külön érdekességet, tárkony szavunkat. Ha a tárkony latin megfelelőjét nem ismernénk, minden további nélkül a következő, "ív" jelentést hordozó alcsoportba osztanánk e szót. Latin megfelelője révén azonban itt kell megemlítenünk, mint sárkány-analógiát. A tárkony latin neve ugyanis: dracunculus, vagyis magyarul "sárkányocska", s e különös egybeesés jelentősége aligha becsülhető túl. ...
Rendelkezünk azonban olyan állatmegnevezéssel is, amelyben a kány szó nem összetételben szerepel, hanem önállóan áll, s ez a kánya. A kánya tulajdonképpen annyit jelent, hogy "farkas". A kányának, különösen pedig Délkelet-Európában elterjedt alfajának igen hosszú, harminc-negyven centis farka van, mely ráadásul még villás is, s ez még jobban kiemeli jelentőségét.
Magunk mögött hagyva az állatok világát, érdemes figyelmünket a tárgyakfelé fordítanunk. Jellegzetesen farokkal rendelkező szerszámunk és - a régiségben- fegyverünk a csákány, amely szónak mindkét tagja (csák-kány) biztonsággal megfejthető. A csákány ugyanis két jól elkülöníthető részből áll: egy fő vágó-és szúrórészből (ez a csák), valamint egy ehhez kapcsolódó, ugyancsak hegyes, de rövidebb farokrészből (kány). Csák szavunkat egyébként több összetétel is megőrizte, így például a csáklya ("hajósok, halászok vashegyben és vaskampóban végződő, hosszú fanyelű szerszáma"; "korcsolyázók vasszeges botja"), valamint a csákó ("kiálló szarv"). A csák egyébiránt bizonyos tárgyak hegyes, kiálló, gyakran kampószerűen hajlott része (gondoljunk itt a csákány elülső részének hajlottságára), vagy a "dolmány hegyes vége". Világosan utal egy farokszerű képződményre párkány szavunk is, hiszen a párkány egy függőleges fal farokszerű kiszögellése. Farokkal rendelkező viseleteink közül külön ki kell emelnünk a a sarkantyút, ami nem más, mint egy sarokra erősített, hátrafelé álló farok. De a legkézenfekvőbb farok-analógiát talán kanóc szavunkban találjuk. Ha pedig a háztartási eszközök között nézünk körül, itt találjuk mindennapi életünk legfőbb, nyeles merítőeszközét, a kanál-t, aminek van kanyál változata is, mint ahogy az a még ma is előforduló kalány alakváltozatból is kikövetkeztethető: a kalány a kanyálból ugyanis hangátvetéssel alakulhatott ki. A kanálhoz hasonló szerkezeti felépítése van a buzogánynak: itt is egy farokszerű nyél avagy nyúlvány kapcsolódik egy gömbölyded ütőrészhez. A kémény (vö. kemence) régiségbeli megfelelője a gógány ("vesszőből font kémény"). S végül említsünk meg két kevéssé ismert nyelvjárási szót: "a káka buzogányos fejé"-nek illetve a "nádbuzogány"- nak a neve bákány, míg a "holt meder" vagy "holtág" jelentésű hókkon vagy hókony szó világosan utal egy, a főágról leágazódó farokszerű képződményre.
Mielőtt még megvizsgálnánk helyneveinket, egy érdekes kérdésre kell röviden kitérnünk. Kan szavunk eredetéről nyelvtudományunk semmit nem tud, nekünk azonban van egy sejtésünk ezzel kapcsolatban. Feltételezve, hogy kan szavunk eredetileg nem disznót (vö vadkan, kanász) jelölt, hanem egyszerűen csak hímnemű állatot (vö. kandúr), indokolt volna, hogy a kan szót e szócsaládon belül tárgyaljuk, hiszen jól tudjuk, hogy farok, kány - legalábbis a hím állatokon - nemcsak hátul nő, hanem elöl is, s összefoglaló nevüket minden további nélkül kaphatták e jellegzetességükről.
Utoljára hagytuk helyneveinket, ugyanis valószínűleg nem járunk rossz nyomon akkor sem, ha egyik-másik helységnevünkben a farok jelentésre bukkanunk, mégpedig a farok "valaminek a vége, végződése" értelmében. Közülük mindjárt az első Kán és Kány, azután Kánya, Okány, Vokány, Zákány,
Harkány, Taktaharkány, Csákány és Csákánydoroszló, Nagybárkány és Kisbárkány, Párkány, Balkány és Bököny, Bakonysárkány, Bősárkány és Szilsárkány, Örkény, Tömörkény, Hevesvezekény, Gadány, Aranyosgadány, valamint Tárkány, Mezőtárkány és Felsőtárkány. E településeink etimológiájának vizsgálata közben a következő módszerrel éltünk: megvizsgáltuk, hogy a fenti helységeknek milyen a földrajzi fekvése, és hogy földrajzi elhelyezkedésük alapján milyen közös jellegzetességük van. Eszerint huszonnégyből tizenegy olyan helységet találtunk, amelynek földrajzi elhelyezkedése határozottan arra utal, hogy úgynevezett"vég" volt (vö. a török kori "végekkel"), vagyis olyan település, amelyből már nem vezettek tovább utak - s ezek nagy része még ma is ilyen helység.
2. A farok egyik legfontosabb tulajdonsága hajlékonysága. Joggal vetheti fel itt az olvasó, hogy hajlékony szavunk képzett szó (ezért is használtuk helyette az ív szót), melynek mintájára szavak tucatjait képezhetjük: mozgékony, robbanékony, aluszékony, törékeny, ingerlékeny stb. Bennünket azonban nem a képzett szó (hajlékony), hanem maga a képző (-kony, -keny) érdekel. Mit fejez ki e képző? Pontosan azt, hogy valami vagy valaki hajlik, hajlamos valamire: így ami hajlékony, az lehet éppen egyenes is, a fontos az, hogy könnyen meghajlik; ami törékeny, az nem törött, hanem hajlamos eltörni; aki pedig aluszékony, az nem azt jelenti, hogy állandóan alszik, viszont átlagon felüli mértékben hajlamos az alvásra. Képzőnk tehát hajlamot, hajlandóságot, tendenciát, irányultságot, lehetőséget, eshetőséget fejez ki, s így világosan utal a kány szó "hajlás", "hajlam" értelmére. A magyar nyelv azonban nemcsak képzőként, hanem igeként is rendelkezik a kony-hangcsoporttal: gondoljunk csak konyul szavunkra, amely a fizikai értelemben vett hajlást jelenti, míg konyít szavunk átvitt értelemben vett hajlamot
jelent. Érdekes, hogy nyelvünk a "lekonyulás" jelentéstartalmát átvitte a napnyugtára avagy napszentületre is, hiszen azt a napszakot, amelyben a Nap leszentül, alkonynak nevezzük. Az alkony tehát az a napszak, amelyben a nap lehanyatlik.
De nemcsak a Nap tud lehanyatlani, hanem minden lefelé szállóágban lévő dologról (pld. civilizáció) azt mondjuk, hogy hanyatlik. Talán ezzel függ össze ősi, "láp" jelentésű hany (vö. Hanság) szavunk is, hiszen a lápban minden elsüllyed. Akárhogyan is, a hanyatlás szóval kétségtelenül szoros kapcsolatot tart mind fonetikai, mind szemantikai szinten a hanyag és puhány szó, s ezek magas hangrendű változata, a henyél (vö. henye). Sőt valószínű,
hogy a hasonló jelentéstartalmat hordozó lankad szavunknak úgyszintén itt a helye (vö. langyos, lanyha). Itt kell megemlítenünk továbbá két olyan szavunkat is, amelyek ugyancsak a kány struktúrára épülnek, s amelyek a halállal, illetve az alvással kapcsolatosak - vagyis két, kifejezetten leszálló irányú tudatállapottal illetve -folyamattal: aki meghal, az elhuny, sőt gyakran használjuk a kihuny változatot is (például csillagra vagy életre). Ami pedig az alvást, a "kishalált" illeti, gondoljunk csak a szuny-/szun- gyökre: szunnyad, szunyókál, illetve szundikál. Visszatérve az éber tudatállapot területére, amikor az embert olyan hatás éri, amelynek következtében tágabb értelemben vett tartását elveszíti, akkor az ilyen ember megsínyli ezt, s ha nem is rokkan bele, azért senyved alatta. Hasonlóképpen a "lehajlás", ámbár inkább a rosszindulatú "lelapulás" jelentéstartalma található meg a sunyi szóban. Ismerünk egy olyan, igen gazdag, több mint egy tucat szóból álló családot, amelyben nemcsak a kány szó jelenik meg, hanem egy másik szócsalád, a kerszócsalád alapszava is. Az alábbi szavak alapjelentését a szócsalád "vezérszavában", a kunkorban ragadhatjuk meg a legjobban: ismétlődő körforma avagy körmozgás.
.....
A kány-szócsalád egyik legjelentősebb és legnagyobb kiterjedésű alcsaládja azon szavaink csoportja, amelyeknél a zöngétlen k kezdőhangot zöngés párja, a g helyettesíti, majd egy olyan magas vagy mély hangrendű magánhangzó követi, amely a hozzá kapcsolódó ajakformázás miatt kiválóan alkalmas a gömbölyűség kifejezésére (o, ö, u, ü), záróhangja pedig a szókezdő zöngés g hatására a megszokott ny hang helyett n-né alakul, amit viszont a gyök kiegészítő mellékhangja, a képzése által ugyancsak gömbölyűséget kifejező b m-mé változtat.
E család gyökérszava a gön-, ami a következő szavakban érhető tetten: gömb, gömbölyű, (vö. hömpölyög), gömböc. Ugyanezt a gömbszerűséget találjuk meg a gömb alacsony hangrendű testvérszavában, a gombban, s még néhány, ugyanerre a gyökre épülő szavunkban: gombóc, gombolyag, továbbá gomolyog, göngyöl, gunynyaszt és gyöngy. Kétségtelenül ide tartozik gumó és gümő szavunk is. Nos, mindezen szavak a Történeti-etimológiai szótár szerint hangfestő eredetűek. S mivel a szótár nem említ a hangfestő eredettel kapcsolatban finnugor vonatkozásokat, továbbá mivel az összes olyan nyelvben, amelyek hatással lehettek a magyar nyelvre, a megfelelő szavak teljesen eltérő alakúak, biztosak lehetünk abban, hogy e szócsalád is "ismeretlen eredetű". Kétségtelenül a szóban forgó alcsaládba tartozik azonban még két olyan szavunk is, amelyet nyelvtudományunk szláv avagy török eredetűnek tekint. Az egyik a szláv eredetűként meghatározott gomba, amely véleményünk szerint mind fonetikailag, mind szemantikailag (lásd a gomba leggyakoribb formáját) elválaszthatatlan a gomb, gombolyag stb. szótól. A másik a török eredetűként meghatározott gyümölcs szó, amit a gümő szón kívül érdemes összevetni a "mag" jelentéső szem belső fejlődésű szemölcs származékszavával. Nos, a gyümölcs legfontosabb formai sajátossága telt gömbölyűsége.
A szláv és török nyelvekben természetesen e szavak nem rendelkeznek szócsaláddal, ami kétségtelenné teszi, hogy a szóban forgó két szó e nyelvekben magyar vagy rokon nyelvi (természetesen nem finn-"ugor" rokon nyelvi) jövevényszó.
A "lekonyulás" és "ráhanyatlás", illetve a "ráborulás" és "beborítás" jelentéstartalmai jellemzik a kunyhót, melyet gyakran gyékénynyel, e par excellence hajlékony növénnyel borítottak, de a fedésre használt nád tájnyelvi neve is ebbe a csoportba tartozik: kalagány. Kevéssé ismeretes, hogy a nemzetközi, de török eredetű kurgán szónak van magyar változata is, nevezetesen a korhány vagy kurgány, mely egyszerre jelöli a sírhalom kerek voltát (kor-, kur-) és lejtős jellegét (-gány, -hány vö. hantol). Érdemes megvizsgálnunk a ruhadarabokat, ugyanis bizonyos fajta ruhadarabokat éppen az anyag szabad "esése" jellemez. Nos, öt olyan ruhadarabunk is van, amelynek fonetikája ezt a jelentéstartalmat implikálja: köpönyeg (köpeny), gúnya, zubbony, pongyola, köntös, mente, s végül, de nem utolsósorban a szoknya (eredetileg talán szokonya). Amit pedig az ember csak úgy rádob, ráterít a vállára, arra vonatkozólag nagyon szemléletes kifejezésünk van: panyókára veti. S a panyóka tulajdonképpen egyfajta ponyva. Eddig döntően a lefelé hajlás - tulajdonképpen konyulás - jelentéstartalmába tartozó szavainkat vizsgáltuk. Természetesen azonban vannak olyan szavaink is, amelyeknél nem a lefelé, hanem az általában vett hajláson van a hangsúly. Elsősorban idetartozik egyik legelterjedtebb irányjelző szavunk, a kanyar avagy kanyarodik, amelynek összefüggése a kány-struktúrával, úgy hisszük, nem kíván külön magyarázatot. Ugyanez a gyök egy magánhangzó-módosulással egy olyan testrészre utal, amelynek alapfunkciója éppen a hajlás-hajlítás, s ez a könyök. Említsük meg itt a hurok vagy félkör alakú tárgyakat jelölő kengyel szót.
- kokány melléknevet is, ami annyit jelent: "hegyes-völgyes", "görbe" illetve "hajlott". Feltehetően eredetileg a mankó szó is egy hajlott vagy hajlított támaszkodásra szolgáló botot jelölt, amit az is megerősít, hogy két másik jelentése: a 'kasza [hajlott] fogantyúja', illetve 'kampó, horog'. S végül - igaz, csak esetlegesen - itt kell megemlítenünk a feltekert haj nevét: konty (ejtése szerint egyébként konyty). Nem elképzelhetetlen, hogy e szó etimológiája nemcsak a "feltekertség" jelentéstartalmával áll összefüggésben, hanem a konty szükségképpeni előzményével, a lófarokkal is.
3. A kány-család harmadik jelentéstani alcsoportja a "vékonyság" fogalmával áll összefüggésben. Mindenekelőtt két alapszavunkat kell itt megemlítenünk, amelyek teljes mértékben és kizárólagosan körbefogják e szócsalád jelentéstani tartalmát, s ez a vékony és a keskeny. De alapszava e családnak a sovány szó is, amely több kiváló analógiát is kínál. Mindenekelőtt a -vány végződés megtalálható nyelvünkben önálló igeként is, éspedig mind passzív, mind aktív alakjában. Ugyan ványadt szavunkat manapság már csak befejezett melléknévi igenévként használjuk, valamikor azonban ez egy folyamat végeredményére vonatkozott. Aktív formája ennek az igei tőnek ványol szavunkban maradt meg ("tömörít", "koptat", "nyű", végső soron "elvékonyít"). Ugyanezzel az elvékonyító tendenciával áll összefüggésben hitvány és halvány szavunk is: míg azonban az előbbi egy morális "elvékonyodásra" vonatkozik, a másik egy optikai jellegűre. De ugyanennek a gyöknek egy magánhangzómódosulást elszenvedett változata található meg venyige szavunkban is, amely "szőlővessző"-t jelent."